Irán és a magyarok

 

Ebben a rövid fejezetben – a teljesség igénye nélkül – rövid áttekintést szeretnénk nyújtani Irán és a magyarság kapcsolatáról, kiemelve a legfontosabb személyeket, tudósokat, művészeket, akik a legtöbbet tették, teszik a két ország kultúrájának szorosabbra fűzéséért.
Nem tudjuk, hogy ki volt első honfitársunk, aki Iránban járhatott. A magyar középkor nem őrzött meg e téren adatot, semmilyen támpontunk sincsen.
Első konkrét adataink Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás és II. Lajos korától állnak rendelkezésre követ- és levélváltások formájában a magyar és az iráni fejedelmi udvarok között a közös ellenség, az Oszmán Birodalom ellen.
Kakas István és Tectander György, I. Rudolf császár követeként járt a I. Abbász szafavida kori Perzsiájában a 17. század elején. Kakas korai halála után Tectander fejezte be a követjárást, útjáról terjedelmes jelentést tett közzé hazaérkeztével.
Hosszas hallgatás után aztán a 19. század hozza meg a sűrűbb magyar-iráni kapcsolatok korát. Utazóink közt vannak híres és manapság már feledésre ítélt személyek is. Kevesen vannak tudatában, hogy India és Tibet felé haladtában Körösi Csoma Sándor is eltöltött pár esztendőt a 19. század első felének Teheránjában és igen jól megtanult perzsául. Amilyen jól cseng Körösi Csoma neve, annyira ismeretlen Maróthy István a mai olvasónak. Maróthy az 1830-40-as években töltött jó pár évet Törökországban és Perzsiában. Mint orvost valamint amatőr nyelvészt és őstörténészt, őt is a magyarok eleinek megtalálása izgatta. Ha tudományosan nem is sikerült maradandót alkotnia, de orvosi képzettsége révén igen magas helyre küzdötte fel magát az 1830-as évek végi Perzsiában. Maróthy Tebrizben, Sírázban és Teheránban működött a helyi Kádzsár adminisztráció szolgálatában. Ha hihetünk szűkös forrásainknak, Maróthy volt a perzsa hadsereg főorvosa az 1834 és 1836 között zajló iráni-afgán háborúban. Ő volt az első magyar, aki Perszepoliszban is járt, melyet I. Dareiosz palotájában hagyott névjegye is bizonyít 1839-ből.

Vámbéry Ármint szintén az iráni pionírok, közé kell sorolni. Bár életműve szorosabban kapcsolódik a turkológiához, az addig meglehetősen elzárt Közép-Ázsia megismertetéséhez, de az 1860-as évek elején Vámbéry Perzsiát is átszelte több irányban, készülvén nagy közép-ázsiai útjára. Benyomásairól élvezetes stílusú, szarkasztikus és humoros útinaplót is írt pár évvel később, melyben a tipikus 19. századi romantikus, és egyben erősen oszmánbarát szemszögből szemléli Iránt nem mindig fogadva szívesen az őt körülvevő viszonyokat.
A Vámbéry utáni generációból meg kell említeni egy kevéssé ismert, ma már szinte teljesen elfeledett orientalistát, a perzsa nyelv és irodalom magántanárát, Kégl Sándort is. Kégl jómódú földbirtokos családból származott Budapest agglomerációjából. Egész életét és vagyonát keleti nyelvek tanulmányozásának szentelte. Kégl kiválóan tudott perzsául, törökül, hindiül, urduul és arabul, a kor leghatalmasabb könyvtárát, köztük jó pár értékes perzsa kéziratot gyűjtött össze áporka-pusztaszentkirályi nemesi kúriájában, mely gyűjteménye szerencsére később a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába került. Kégl fiatalon egyetemi tanulmányai befejeztével 1889-ben járt Iránban is járt egyszer. Érdeklődése elsősorban az irodalom felé vonzotta, életművének is ez a legmaradandóbb része, a kései kádzsár perzsa irodalomról szóló tanulmányai.


A 20. század elejéről, az I. világháború korából több máig kiadatlan iráni magyar útinaplóról, visszaemlékezésről van tudomásunk, melyek főleg az Osztrák-Magyar Monarchia ottani követségi személyzetéhez kötődnek. A legizgalmasabbnak talán a Monarchia utolsó perzsiai nagykövete, gróf Béldy Gergely eddig feldolgozatlan és kiadatlan hagyatéka tűnik alighanem jócskán tartogatva még meglepetéseket a mai kutatónak.
Az iráni magyar utazók közül végül meg kell említenünk a magyar orientalisztika ragyogó csillagát a 20. század első feléből: Stein Aurélt. A tudós, kutató, felfedező élete alkonyán, az 1930-as években végzett több helyen is ásatásokat Nyugat-Iránban, főleg akhaimenida (óperzsa) korhoz kapcsolódó anyagokat vizsgálva.
Magyarok azóta is éltek, élnek Iránban, egy kis, de lelkes teheráni magyar kolónia máig jelen van az iráni fővárosban. A mai teheráni magyarok közül sokunk számára Varga Gizella Iránban élő magyar festőművésznő a legismertebb, akiről néhány éve portréfilm is készült. Varga Gizella ma az iráni művészeti élet megbecsült és elismert tagja, de a rendszerváltás óta gyakorta látogat haza és újabban Magyarországon is, jelentkezik tárlataival.
Tudományos téren is meg kell említenünk néhány jelentős személyt, akik, ha nem is jártak Iránban, de tevékenységük, az iranisztika terén kifejtett munkásságuk révén beírták nevüket a honi tudománytörténetbe.
Ha a perzsa nyelvű szövegek iránti érdekődést vesszük, akkor a kezdeteket mindenképpen az egyházi gyűjtemények terén kell keresnünk. A török hódoltság utáni időszakban újjáépülő ország katolikus és református egyházi könyvtárai számos, az akkor vagy addig kiadott keleti nyelvtanokat, útleírásokat esetenként egy-egy perzsa történetírói munka latin fordításait tartalmazták.
Kelet felfedezése és a keleti költészet iránti rajongás aztán a 18. századtól kezdve meghozza gyümölcseit a magyar irodalomban is. Korábbi előzmények után ki kell emelni Csokonait, akinek ismeretes a perzsa költészet iránti rajongása, és különösen Háfiz verseinek egyik első fordítójaként meghatározó szerepe volt a perzsa költészet honi megismertetésében.


A 19. századból több személyt kell ismét kiemelni, mint a perzsa nyelv és irodalom aktív művelőit és fordítóit. Itthon megintcsak alig ismert Rehatsek Ede (Edward) neve. Az egykoron Újvidéken született honfitársunk angol szolgálatba kerülve, kitűnően megtanult szanszkritul és perzsául. Ez utóbbit azért, mivel a korabeli Indiában a hosszú évszázadok óta irodalmi és hivatalos nyelvként használt perzsának elsődleges szerepe volta brit gyarmati adminisztráció és a helyi elitek közötti kapcsolattartásban. Rehatsek szerepe azért jelentős, mivel ő készítette Szádi Golesztánjának első teljes angol fordítását.
Itthon eközben több jeles fordítót emelhetünk ki ebből az időszakból. Erődi Harrach Béla például Szádi hazai megismertetésében játszott szerepet, a Golesztan szövegének magyarra ültetésével. Emellett a korban kibontakozó Omár Khajjám – kultuszban is döntő érdemeket szerzett az addig magyarul alig ismert költő számos négysorosának magyarításával.
Kevéssé ismert Mátyás Flórián neve. Az erdélyi származású és később Pécsett jogi végzettséget szerző, ott le is telepedő Mátyás neve inkább az Árpád-korral foglalkozó történészek számára ismert, ám kevesen tudják, hogy pályája kezdetén intenzíven foglalkozott nyelvészettel is. Bár e téren hibás feltételezésekre jutott a magyar nyelv vélt indoeurópai gyökerei révén, de mindehhez – gazdag és szerencsés házassága anyagi viszonyai segítségével – óriási könyvtárat halmozott fel. A kor teljes indoeurópai szakirodalmát, forrásait megszerezte, szanszkrit, avesztai, középperzsa és klasszikus perzsa könyvtára párját ritkította a 19. század végi Magyarországon. Könyvtárát ma nagyobbrészt a Pécsi Egyetem őrzi, hagyatéka feldolgozatlan.
Vámbéry Ármin és Kégl Sándor nevét a perzsa filológia terén végzett tevékenységük révén is meg kell említeni. A budapesti egyetemen felállított Keleti Filológiai Tanszéken belül Vámbéry közel negyedszázadon át tartott perzsa órákat és szövegolvasásokat a 19. század végéig. Tanítványa Kégl az 1890-es években vette át Vámbéry óráit és haláláig, 1920-ig csaknem folyamatosan tanított klasszikus perzsát és ehhez kapcsolódó irodalmi szövegolvasásokat a legnagyobb szerzők, Háfiz, Szádi, Firdauszi és más auktorok műveiből.
Egészen más gyökerekkel rendelkezett Gaál László, aki Kolozsvárt végzett klasszika filológusként kezdett érdeklődni az iráni nyelvészet és filológia iránt. A hosszú ideig Karcagon középiskolai tanárként, majd a II. világháború után debreceni egyetemi tanárként tevékenykedő Gaál nevét elsősorban az avesztai gáthák magyar fordításával írta be magyar iranisztika történetébe. Ebben azóta sem volt utóda. Emellett érdeklődést mutatott az oszét, ez Kaukázusban beszélt keletiráni nyelv és irodalma iránt (hasonlóan Munkácsi Bernáthoz, aki az első világháborúban Magyarországra került oszét nemzetiségű cári hadifoglyok révén tanulmányozta az oszét nyelvet).
Omár Khajjám magyarországi megismertetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Csillik Bertalan. A I. világháború után hosszú évtizedekig a szegedi egyetemi könyvtárban dolgozó Csillik az Omár Khajjám filológia nemzetközi szakértőjévé vált. Műfordításai, magyar és idegen nyelvű dolgozatai ma is fontos részét képezik az Omár Khajjám-kutatásnak.