Irán története

 

Irán történelmét két nagy periódusra oszthatjuk: történetileg megkülönböztetjük az iszlám előtti és az iszlám kori Iránt, melyeket azonban számos kulturálsi, történelmi szál köti össze.
Az iráni kultúra és történelem rendkívül ősi előzményekre megy vissza. A szialki domb közel hétezer éves történelmével a Közel-kelet egyik legősibb neolitikus civilizációja.
A Zagrosz hegység területe pedig a kecske és a juh háziasításában játszott fontos szerepet a Kr.e. 6-5. évezredben.
Ugyancsak fontos fejezetet képvisel az elámi civilizáció a mai délnyugat-Iránban, Khuzisztán, Busehr és Fársz tartományok területén. Szúza, Csoga Zanbil emlékei mind-mind ezt tanúsítják. A kaszpi tengeri Gilán tartomány fontos neolitikus lelőhelye Marlik.
Az iszlám előtti időszak történetét bővebben az óperzsa (akhaimenida) kortól kezdjük tárgyalni jelen összefoglalásban. Azt követően, hogy az indoeurópaiak közé tartozó iráni törzsek Kr.e. 1000 táján bevándoroltak a mai Irán területére és más iráni csoportok Közép-Ázsia és Afganisztán és a dél-orosz, ukrán steppe területén jelentek meg, az iráni népcsoportokra vonatkozó írásos források közlései megszaporodnak. Ezt a tágabb régiót nevezhetjük az iszlám előtti iráni népek történelmi területének, melyre kronológiánk első része vonatkozik.
Ez az első kor időben az óperzsa kortól a szaszanida (szászánida) időszak végéig terjed, a Kr. e. 6. század és a Kr.u. 7. század között. E korszak ismeretéhez a helyi iráni forrásokon (óperzsa, párthus és különböző középperzsa forráscsoportok) kívül más nyelvű kútfők is hozzásegítenek mint a klasszikus görög-latin auktorok, mezopotámiai ékírásos táblák, egyiptomi szövegek, a bibliai hagyomány egyes megjegyzései, arámi, örmény, kínai, közép-ázsiai iráni népek emlékei (szogd, baktriai, khvárizmi, szaka források).
Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy összefüggő ismereteink főleg az un. nyugat-iráni népekre, azon belül is a perzsákra vonatkoznak, míg a többi nyugat-iráni népcsoport (méd, párthus) és olyan kelet-iráni népek mint a szogdok, khvárizmiek, batkriaiak, szakák politikatörténete csak meglehetősen töredékesen ismeretes.
Leszámítva a számos történelmi és kronológiai problémával rendelkező méd időszakot (Kr.e. 8-6. sz.), az iráni népek és törzsek történetének első jól ismert ideje a Kr.e. 6-4. század közé eső óperzsa periódus. A dél-iráni gyökerű, az Industól a Balkán-félszigetig és Egyiptomig terjedő Akhaimenida Birodalom politikatörténete jól ismert főleg klasszikus (görög, latin) auktorok és részben eredeti forrásokból (korai óperzsa korból származó óperzsa királyfeliratok). A dinasztia legnagyobb és legismertebb uralkodói a birodalomalapító és a zsidóság babiloni fogságának véget II. (Nagy) Kürosz, valamint I. Dareiosz és I. Xerxész voltak.
Az akhaimenidákat megdöntő makedón Nagy Sándor és azt követő iráni szeleukida makedón-görög korszaka a Kr. e 4. és Kr.e. 2. század közé tehető. Ebből a korból számos kisebb görög epigráfiai emlék egészíti ki ismereteinket a területileg egyre zsugorodó szeleukida állam iráni történelméről.
Az ezt követő és részben már ezzel párhuzamos újabb alperiódus a párthus eredetű, a Kaszpi-tengertől keletre elterülő Párthiából származó Arsakida (Arszakida) dinasztia nevével kapcsolható össze. Az Iránt a Kr. e. 3. század és a Kr.u. 3. század között közel ötszáz évig uraló, egyértelműen iráni eredetű és nyelvű párthusok története sajnos elég szegényes forrásokban szemben a korábbi akhaimenida és a későbbi szaszanida periódusokkal. Így ez a hosszú és az iráni történelmi hagyomány szempontjából fontos korszak csak töredékesen ismert.
Az utolsó, jelentős iszlám előtti nyugat-iráni dinasztia a szaszanidáké volt. A szaszanida kor a Kr. u. 3 és a Kr. u. 7. század közé határozható meg időben. A szaszanida kor története jól ismert későantik, muszlim (klasszikus arab és perzsa), örmény és bizánci forrásainkból. Az iszlám előtti történelem időszak utolsó jelentős nyugati dinasztiájának sikerült egy a mai Afganisztántól Örményországig és Jemenig ívelő államot létrehoznia. Erősen központosított államigazgatása révén végig komoly kihívást jelentett a tőle nyugatra elterülő Római majd Keletrómai Birodalomnak. Hatalma csúcsán a 7. század elején sikerült Egyiptomot, Szíriát, Palesztinát és Kis-Ázsiát is meghódítania elérve ezzel az egykori Akhaimenida határokat. Ezt követően azonban szinte pillanatok omlott össze az ellentámadó bizánciak és a váratlanul a történelem színpadára lépő muszlim arab kalifátus csapásai alatt.
A 7. században új történelmi időszak kezdődött Irán történelmében. Az iszlám periódus egyszerre jelentette szakítást a korábbi, régi iráni hagyományokkal, vallással, ám számos elemében egyben folytatta is azt. Néhány évszázad alatt kialakult egy új iráni iszlám civilizáció, mely, miközben az egész iszlám világ része maradt, annak szinte minden nagyobb vallási áramlatát magában hordozva, egyúttal kulturálisan és gyakran politikai téren is különbözött attól. Ennek jelei a 9. század végétől, 10. század elejétől szaporodnak meg a különböző kisdinasztiák és az újperzsa irodalmi nyelv kialakulásával.
Ami a történeti korszakolást illeti, az iszlám kori Irán történetét tanulmányozónak nehezebb dolga van az iszlám előtti Iránnál. Hiszen ha rápillantunk e közel 1400 évre, láthatjuk, hogy számtalan hosszabb-rövidebb ideig uralkodó dinasztia története tartozik az iszlám kori Iránhoz.

 

Lényegében három alapelvet fogalmazhatunk meg ezzel a korszakkal kapcsolatban: 1. csak nagyon rövid időszakokra jött létre nagy területeket átfogó politikai egység, e rövid egységek között általában jellemző a területi széttagoltság tartós fennmaradása. 2. eltekintve a legkorábbi kisdinasztiáktól, a bagdadi kalifátus keleti hatalmának megszűnte után a 10. századtól kezdve az uralkodó dinasztiák túlnyomórészt török vagy mongol származású nomádok voltak a 20. század elejéig. 3. A turko-mongol vezetőréteg mellett azonban mindvégig perzsa származású és nyelvű adminisztráció tevékenykedett, mely biztosította perzsa adminisztráció rendszereken átívelő kontinuitását és egyben a létrejövő államnak iráni jelleget kölcsönzött és az adott dinasztia iranizációját is meggyorsította.
Ha mégis megpróbáljuk korszakolni ezt az elég összetett periódust, akkor az első alkorszakot a 7-9. század közötti időszakra tehetjük. Ez az omajjád és az abbászida kalifátusok kora, amikor is szinte az egész iráni világ (Közép-Ázsiát is beleértve) az iszlám kalifátus kezébe kerül, és közvetlenül a mai Irakból irányítják. Kiemelendő még Khorászán szerepe, mely a közép-ázsiai arab expanzió kiindulópontja volt. E korszakot számos arab történeti forrás alapján meglehetősen jól ismerjük, de nem mellékesek a korabeli pehlevi (középperzsa) munkák sem.
A 9-11. század közötti periódusban jelennek meg az első iráni kisdinasztiák is, melyek többnyire névleg a meggyengült kalifátus nevében kormányoznak Iraktól Közép-Ázsiáig. A Taheridák, Szaffáridák, a közép-ázsiai és kelet-iráni a perzsa nyelvet udvari kultúrájukban újra felvirágoztató Számánidák, a nyugat- és közép-iráni Zijaridák és Bujidák (és más kisebb dinasztiák) kora ez, mely alatt egységes hatalom nem jön létre. Ezek a dinasztiák többségükben helyi iráni előkelő családok iszlamizált folytatásai voltak.
A 10. század végétől azután megkezdődik a török dinasztiák hosszú sora, mely egészen a 20. század elejéig ível Irán történetében. A kelet-iráni Ghaznavidák és a 11. század derekától megjelenő közép-ázsiai oguz török törzsszövetséget vezető szeldzsuk török dinasztia alatt Irán nagy részei rövid ideig egyesülnek, a középkori klasszikus perzsa kultúra elterjedését is biztosítva ezzel Anatóliától Közép-Ázsiáig és a Dekkán–félszigetig. Ekkora válik az iráni lakosság többsége is muszlimmá, és az irodalomban és a művészetben e századokban születnek meg a muszlim iráni civilizáció első jelentős teljesítményei is (például Firdauszi monumentális eposza, a Sáhnáme).
A 12. századtól ismét dezintegrációs folyamatok indulnak meg, az iszmáilita síita észak-iráni állam (ismertebb nevükön aszaszinok) fontos politikai tényezővé válik a szétesett szeldzsuk állam romjain létrejövő un. atabég fejedelmek államai között.
A 12. század végén a Khvárezmsahok alatt újra egy nagy iráni török birodalom kezd kialakulni, ám ennek egy addig ismeretlen horderejű belső-ázsiai nomád invázió vet véget: a Dzsingisz kán vezette mongoloké. A 13-14. századi mongol periódus egészen sajátos színfolt Irán történetében. A buddhista vagy pogány turko-mongol arisztokrácia jó két generáción át nem vette fel az iszlámot, és csak a 14. század elejétől kezdett asszimilálódni a muszlim többségbe. A mongolok eladdig példátlan károkat okoztak uralmuk kezdetén az iráni városi és paraszti társadalomban a 13. század végéig. A kifosztott, lerombolt, megsemmisült városi civilizáció (főleg Khorászánban) sok helyütt már sosem tudta kiheverni a mongolok első és második hulláma okozta károkat.
A demográfiai, gazdasági pusztítás részben etnikai következményekkel járt egyes régiókban, melynek révén Észak-nyugat Irán javarészt eltörökösödött, ám ezzel együtt az iráni államiság fontos mérföldkövét is jelentette az immár muszlim iráni ilkhanida állam. Az iráni mongol (ilkhánida) hatalom, Hülegü és utódai idején az első olyan iráni állam volt az iszlám alatt, mely nélkülözte a kalifátus „védernyőjét”, és az iráni nemzetállam felé mutató fejleménynek tekinthető.
A 14. század derekán széthulló iráni ilkhánida (mongol) állam örökségét Timur Lenk, a közép-ázsiai turko-mongol hódító restaurálta gigantikus államában, mellyel Közép-Ázsia és Irán egyesült huzamosabb ideig utoljára középkori történetében. Timur utódai alatt birodalma Közép-Ázsiára, Afganisztánra és Kelet-Iránra korlátozódott, míg Nyugat-Iránban különböző türkmén dinasztiák, a Qara-qojunluk (Fekete Ürüs dinasztia) és az Aq-qojunluk (Fehér Ürüs dinasztia) léptek a mongolok és Timur örökébe a 15. század során.
Minden nomád pusztítás dacára azonban a 13-14. század a klasszikus perzsa irodalom olyan gigászainak kora mint Szádi vagy Háfiz.
A 1501 és 1722 között a leghosszabb ideig uralkodó iráni dinasztia, a Szafavidák kormányozták Iránt. Alattuk (I. Iszmáil alatt 1501-ben) következett be az iráni kultúrtörténet legnagyobb fordulópontja: a 16. század elején vált Irán túlnyomórészt tizenkettes síitává, mely mai napig az ország több mint kilencven százalékának vallása. Ez a vallási irányváltás az utóbbi fél évévezred iráni történelmének legfigyelemreméltóbb kultúrtörténeti fordulópontja volt.
Az oszmánokkal és üzbégekkel folytatott súlyos háborúk után a 16. század végén megerősödött a szafavida állam, mely a 17. században komoly kulturális felvirágzást élt meg. Iszfahán, a szafavida főváros I. Abbász (1588-1629) alatti és utáni pompája mindmáig rabul ejti az oda utazót. ettől a kortól már nem születnek olyan kiemelkedő életművek mint a korábbi századokban.
Amilyen békés periódus volt a 17. század, olyan viharos és küzdelmes a 18. századi Irán történelme. Az afgánok által szétrombolt szafavida állam helyébe a Timurt példaképnek tekintő Nádir Sáh uralma következett, Nádir Sáhnak ideiglenesen és egyben utoljára sikerült egyesíteni Iránt, Afganisztánt és Közép-Ázsiát. Hódításai Indiától a Kaukázusig terjedtek. Nádir után dinasztiája, az Afsáridák, valamint a Zándok és a Kádzsárok vetélkedtek a hatalomért. A 18. század második felének legjelentősebb politikai személyisége Karim Khán Zand, Dél- és Közép-Irán ura, aki Sírázból kormányozta országát. Karim a dél-iráni legendákban Mátyás királyhoz hasonló színben tűnik fel, aki több alkalommal is élelmet osztott a szegénynép körében és megvédte a sokat szenvedett országot a pusztulástól.
A számos véráldozatot követő trónharcok után a Kádzsárok kerültek ki a küzdelemből győztesen 1796-ban, ők 1925-ig uralkodtak Iránban. A 19. századi Iránnak azonban már a gyarmatosító hatalmakkal, a cári Oroszországgal és a Brit Birodalommal kellett szembenéznie. A gyenge állam esetében a függetlenség megtartása volt a tét. Ezt végül Irán megőrizte, de egyéb téren teljesen kiszolgáltatottá vált a nagyhatalmi játszmákban. Mindezzel együtt azonban badarság lenne a Kádzsár kort végtelenül dekadens, hanyatló periódusnak tartani. Kasan ragyogó polgárházai, számos iráni nagyváros jellegzetesen eklektikus építészete nagyon sokat köszönhet a 19. századi Iránnak.
Látva országa gyengeségét a Budapesten is többször megfordult Naszer al-Din sah (1848-1896) óvatos reformokba kezdett, és 1853-ban megalapította az első iráni főiskolát, a műszaki stúdiumokra szakosodott Dár al-fonunt, ahol főleg európai tanárok is oktattak. Alatta jár Vámbéry Ármin, a híres magyar orientalista Iránban 1862-1863-ban, és a középső Kádzsár kor Iránjának szemléletes és színes leírását adja a „Vándorlásaim és élményeim Perzsiában” c. művében.
A 19. század végére intenzív ellenállás alakult ki a gyenge, korrupt kádzsár rezsimmel szemben. Nemrég múlt száz esztendeje annak, hogy az un alkotmányozó mozgalomnak sikerült ragyogó eredményt elérni: Mozáffár od-Din sah 1906 végén aláírta az első iráni alkotmányt, majd 1907-ben összeült az első parlament is. Az autokratikus hatalom elleni küzdelemben fontos szerepet játszottak a síita egyház, a bazár kereskedői és a városi értelmiségiek, akik egyként sérelmezték az ország kiárusítását, orosz-brit félgyarmati státusba süllyedését.
A hőn óhajtott alkotmányos reformok nem tudták meggátolni az ország további hanyatlását, a 20. század első évtizedei radikális változásokért kiáltottak Iránban. Ami csakhamar be is következett.
Irán nem vett részt az első világháborúban, de teljesen kiszolgáltatott volt a világhatalmak kénye-kedvének.
A cári Oroszország megszűnésével a britek akarták megkaparintani az Irán feletti totális ellenőrzést 1917 után. Az ő biztatásukra hajtott végre katonai puccsot és kergette szét a demokratikusan választott parlamentet és kormányt egy félanalfabéta kozákezredes, Reza Khan (Reza Pahlavi). 1921-ben. Reza előbb miniszterként, majd miniszterelnökként végül a gyenge Kádzsárokat félreállítva sahként kormányozta Iránt a két világháború között.
Kemál Atatürk mintájára modern, szekuláris, ám egyúttal vaskézzel irányított államot kezdett kiépíteni. Az előbb brit- majd pedig németbarát Reza megerősítette ugyan az országot katonailag és iparilag, de egyéb téren durván elnyomta az iráni demokratikus ellenzéket, üldözte az etnikai kisebbségeket és a síita egyházat, és kifejezetten iszlámellenes nézeteket vallott. Reza Pahlavit németbarátsága miatt a második világháborúban a britek és szovjetek lemondatták és megszállták Iránt. Az urbanizáció, az iparosítás, a nyugati hatás ekkora az irodalomban is érzékelhetővé vált. Szádek Hedájat, Bozorg Alavi, Ál-e Ahmad korabeli novellái a modern perzsa irodalom csúcspontjai.
A világháború után a Pahlavi-dinasztia restaurálta hatalmát, és sikeresen modernizálta Iránt. A német orientációt az amerikai váltotta fel. A feszült hidegháborús helyzetben Irán az amerikai szövetségi zónába került. Mohammad Reza Pahlavi erős gazdasági és politikai kapcsolatokat épített ki az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával az 1950-es évek elejére, melynek köszönhetően az egész iráni olajipar csaknem teljesen nyugati kézben volt.. A szolgai Amerika és brit-barátság ugyanolyan elégedetlenséget szült mint ötven évvel korábban a Kádzsár-kormányzat idején az orosz-brit függés. A sah ellenes patrióta Nemzeti Front élére Mohammad Moszaddeq állt, aki 1951 és 1953 között el nem kötelezett, függetlenségpárti, az olajipart állami kézbe vevő iráni államot próbált teremteni a sah hatalmának erős korlátozásával. Moszaddeq tevékenysége és demokratikus mozgalma útjában állt az amerikai nagyhatalmi törekvéseknek és 1953 nyarán a CIA beavatkozásával a sah hűséges követője, Zahedi tábornok katonai puccsal megbuktatta a Moszaddeq-kormányt. A sah hazatért római emigrációjából és Moszaddeqet bebörtönözték. A demokratikus iráni mozgalmak ötven év alatt másodszor szenvedtek vereséget.
Mohammad Reza Pahlavi, az utolsó iráni sah uralma utolsó huszonöt évében diktatórikus eszközökkel erőszakosan szekularizálni akarta az országot, ami az 1979-e iszlám forradalom kitöréséhez és az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulásához vezetett. A nyugati kultúra és szokások nyakló nélküli átvétele, az egyházellenesség, az elit korrupciója és mindeközben sah titkosrendőrségének, a hírhedt SZAVAK-nak a kegyetlenkedései ambivalens légkört teremtettek 1953 és 1979 között. A kétségtelenül végbemenő modernizáció nem takarhatta el a súlyos társadalmi gondokat, a vidéki lakosság, főleg a parasztság és a városi munkásság elmaradottságát.
A sah bukásának okai összetettek, de talán az alábbiakba ragadhatóak meg: túlzottan rá akart erőltetni egy nyugati politikai és gazdasági modellt az országra, mindezt sietve és diktatórikusan tette, a legkegyetlenebb módszerektől sem riadva vissza, miközben nem számolt a társadalom ellenálló képességével, jó szándékú, de elhibázott gazdasági reformjai pedig még csak növelték diktatúrájával szemben az ellenérzéseket. Egyszerre akarta Iránt a 21. századba lőni, évezredes társadalmi, kulturális, vallási normákat önkényesen felrúgni, s eközben politikai ellenfeleivel leszámolni. Kulturális téren folytatta apja iszlámellenes kurzusát, számos egyházi vezetőt vetett börtönbe vagy öletett meg, és fényes óperzsa stílusú ünnepségeivel látványosan negligálta az iszlám kultúrát.
A sah ellenes mozgalmak karizmatikus vezetője Khomeini ajatollah ( 1900-1989) volt, aki a ’60-as évek elejétől többször élesen kikelt a monarchia visszásságai ellen és emiatt súlyos börtönbüntetéseket majd pedig törökországi-iraki száműzetést kellett elszenvednie.
1979-ben Iránban rendszerváltás volt, megszületett az Iráni Iszlám Köztársaság, mely teokratikus és demokratikus elemek sajátos elegyeként a mai Közel- és Közép-Kelet meghatározó, erős államává vált. Az 1979 utáni időszak súlyos eseményei közé tartozik a nyolc évig tartó irak-iráni háború, melyet Szaddám Husszein kezdeményezett és Irán súlyos véráldozatok árán tudta csak megvédenie magát.
A fegyverszünettel végződött háború után Irán, ez a több ezer éves ősi civilizáció aktív résztvevője a közel-keleti politikai folyamatoknak és mai napig a Közel-Kelet meghatározó ereje.